Miért is ne tartanánk kívánatosnak a honlapom bevezető cikkében kifejtett egyszerűbb életet gyerekeink számára is? Talán azért, mert az azt fogja eredményezni, amit a köznyelv a „burokban nevelés” néven illet és aminek a megítélése közel sem egyöntetű.

A legjelentéktelenebbnek tűnő hétköznapi szituációkban is szembesülhet egy szülő azzal a komoly dilemmával, hogy hol húzza meg a határokat gyermeke számára. (A cikk írása közben például mellém ballagott 3 éves kislányom és kérdezte, hogy ő is nyomkodhatja-e a számítógépet. Rutinból rávágtam, hogy nem. Kérdezte, hogy ha majd nagy lesz, akkor szabad lesz-e neki. Erre már helyeseltem. Elballagott. Holnap valószínűleg újra fogjuk ezt játszani, meg holnapután is, meg ki tudja, talán addig, amíg „nagy nem lesz”.)

A legtöbb esetben a szülő nem is veszi észre, hogy ő most éppen határokat szabott. Pedig valamekkora burkot mindenki felépít kicsinye köré. Ha megszületése után a babát nem tesszük mózeskosárban egy folyóba vagy egy küszöb elé, máris óvjuk őt a külvilágtól. Persze a „burokban nevelést” arra szoktuk érteni, amikor valaki túlzásba viszi a féltést, a „széltől is óvja” gyermekét. Az igazi kérdés, hogy mikor/hol kezdődik a túlzás? Van erre egzakt válasz?

Nincs. Ezért én személy szerint nem is szeretem ezt a kifejezést a nevelés általános leírására használni. Hiszen, hogy hol a határ, nagyon sok mindentől függ: például az adott helyzet adottságaitól, a gyermek korától, egyéni érettségi szintjétől és temperamentumától, a szülő korától, egyéni érettségi szintjétől és temperamentumától, a társadalmi normáktól. Legutóbbi esetében ráadásul megint csak a gyors változások korát éljük – ami pár éve még hajmeresztő engedékenység volt, az ma már fel sem tűnik, vagy akár fordítva: ami szüleink korában fel sem tűnt, ma már megengedhetetlen. Ha egyáltalán vannak normák. Bizonyos dolgok (pl. a kütyük) olyan hirtelen árasztották el életünket, hogy még idő sem volt reagálni rájuk. A tv-t is hiába használjuk tömeges méretben fél évszázada, még a szakmában (a gyereknevelést/fejlődést felső szinten tanulók és foglalkozásszerűen művelők, kutatók körében) sincs teljes konszenzus a gyerekek tv használatát illetően.

Miért van itt vita egyáltalán? Hiszen a célt illetően nincs különbözőség: a gyerekekből legyenek életrevaló, kiegyensúlyozott felnőttek, a társadalom hasznos tagjai. Ráadásul, ha arra gondolunk, hogy egy kisgyerek mennyire kiszolgáltatott és védtelen egymagában, lehetséges túlzásba vinni a védelmezését? Mi baj származik abból, ha a széltől is óvjuk?

Azok, akik a mély vízbe dobás módszerét tartják üdvözítőnek, azzal érvelnek, hogy minél előbb szembesül egy problémával a gyermek, annál több esélye van megtanulni a megoldását. Felhívják a figyelmet a gyermeki rugalmasságra és hogy milyen könnyen alkalmazkodnak a picik szinte bármihez. Valamint azt tartják nagy veszélynek, hogy ha túl későn, már egyedül, éles helyzetben kapnak egy pofont az élettől, az akkora „koppanást” eredményez, amiből már nem lehet felállni – főleg egy naiv, eszköz nélküli fiatalnak.

A gondolatmenet könnyen érthető, logikus és lélektanilag is alátámasztja a „Nekem-sem-volt-egyszerű-aztán-mégis-itt-vagyok!” mindenki számára ismerős érzése. A problémám ezzel a megközelítéssel, hogy egoista. A felnőtt nézőpontjából szemléli csak a kérdést.

Ezzel szemben, az erős védelmezést pártolók szeretnék megadni a gyereknek, ami szerintük jár neki: gondtalan, biztonságos, boldog gyermekkort. Hiszen aki ezt megkapja, felnőtt korában is védettséget élvez a csapásokkal szemben. A korán kialakult (ön)bizalom elég alapot nyújt tehát a – lehetőleg minél – későbbi küzdelmekhez.

Ez a logika is könnyen követhető, de megvalósítása veszélyt rejt: eredménye lehet ugyanis az örök gyermek, aki pont a határok és korlátok hiányában nem találja helyét a felnőtt világban.

A kompromisszum a két szélsőséges álláspont – a vasbeton keménységű burok (belső határok nélkül) és a buroknélküliség – között a fokozatosság lehet. Vagyis: a gyereket mindig a korának megfelelően kell felkészíteni az életre; érettségét figyelembe véve kell határokat szabni számára.

Mintha ez olyan egyszerű lenne… Az alapvető kérdésen talán valóban nem egyszerűsítettünk, de legalább pontosítottunk. Arra már elvileg lehetne egzakt választ adni, hogy bizonyos témában (pl. kütyük) milyen korban, pontosabban milyen érettségi szint mellett mennyire óvjuk a gyereket, milyen határokat állítsunk.

A következő bejegyzésekben fogom sorra venni az egyes témákat, a honlap bevezető cikke alapján. Valamint biztatnám a Kedves Olvasót, hogy amennyiben javaslata, kérdése van konkrét témáról, azt hozzászólásként írja meg ezen cikkhez, vagy a következőkhöz, hogy azt is bevehessük a sorba.

E bejegyzés zárásaként végül néhány gondolat az érésről – jobb ezt most tisztázni. Megkülönböztetném a biológiai (fizikai, hormonális, idegrendszeri) és a társas (szocializáció) fejlődést. A különbségtételt a két fejlődési folyamat elmúlt pár száz évben lezajlott szétválása indokolja. A bonyolulttá váló, civilizált világunk minden eddiginél hosszabb tanulási időt követel, ezért a szociális felnőtté válás ideje elnyúlt a testi-nemi felnőtté válás idejétől.

A biológiai érést pedig azért érdemes figyelembe venni, mert könnyebb megérteni általa, hogy a gyerekeket miért nem szabad kis felnőtteknek nézni. Idegrendszerük rugalmassága például eltérő felépítésükből fakad: bár idegsejtjeik száma ugyanannyi, mint nekünk, felnőtteknek, a közöttük lévő kapcsolatok, pályák pont az érés során, szép lassan épülnek ki és erősödnek meg. Emiatt egyfelől ugyanaz az inger (pl. egy út menti óriásplakát vagy egy rajzfilm) teljesen más hatást vált ki gyerekünkből, mint belőlünk, máshogy dolgozza fel, mint mi. Másfelől pedig az idegsejtek közötti kapcsolatok kialakulását pont a környezeti ingerek határozzák meg – a környezet, a burok felépítése szülőként a mi felelősségünk az ügyben.

Ha az írás megnyerte tetszését, kérje Hírlevelemet!