Játsszunk egy kicsit! Mielőtt a „Tovább...”-ra/”Bővebben...”-re klikkelne, vagy a következő bekezdésre ugrana, arra kérem az Olvasót, hogy ürítse ki a fejét, amennyire csak lehet. Majd asszociáljon szabadon! Mi jut elsőre eszébe arról a szóról, hogy VÁROS?

Gazdagság, virágzó közösség, sokszínűség, kultúra és szépség?

Vagy nyomortelepek, elmagányosodás, zsúfoltság, bűnözés, szennyezés és ronda szürkeség?

Mindkettő stimmel. A város ugyanis kitűnő megtestesítője annak, amit humán civilizációnak hívunk. Jó példája annak a kettősségnek és dilemmának, amiről e honlap bevezető cikkében már írtam: az ember szeretne a felhalmozott tudása segítségével egy jobb világot teremteni, de az eredmény talán borzasztóbb és embertelenebb, mint ahonnan kiindult…

A gazdasági érdekek, a biztonság és a kényelmesebb élet már több ezer éve is arra ösztönözte az embereket, hogy ha megtehetik, tömörüljenek városokba. De ahogy létrejöttek, ezek a nagyobb, állandóan lakott települések azonnal megmutatták hátrányaikat is: ahol sok ember zsúfolódik egybe, ott nehéz rendet, tisztaságot, csendet tartani és konfliktusra is több lehetőség adódik.

Régóta zajlanak a kísérletek arra, miként tehető egy város élhetőbbé. Ügyelhetünk arra, hogy milyenek az ideális épületek, vagy a tökéletes úthálózat, miként koncentrálhatóak és oszthatók el leghatékonyabban az erőforrások (mint energia, víz, levegő). Soha nem szabad azonban közben elfeledkeznünk a pszichológiai szükségletekről, tényezőkről. A környezetpszichológia (Dúll, 2010) foglalkozik részletesen azzal, miként hatnak lelki életünkre és viselkedésünkre a körülöttünk lévő tárgyak. Ebből a széles merítésből én most konkrétan azokat a pszichológia szükségleteket emelném ki, amelyeket összefoglalóan a „természet iránti vágy”-ként lehetne leírni.

A XXI. századra sikerült az urbanizációnak olyan szintjére eljutnunk, ahol a Földlakók többségének a teljességgel mesterséges környezet a természetes, a természetben levés pedig hobbivá vagy sporttá degradálódott.

A XIX. század végén jelent meg az iparosodás és a természet iránti vágy kettőséből egy olyan, a természethez, vadonhoz való viszonyulás, ami csakis a városban született és folyamatosan ott élő emberben alakulhatott ki. Ez a romantikus nézőpont az ember által nem érintett vadont fennkölt, már-már szent helynek tekinti, ami a természetellenes, lelketlen civilizációval szemben a szabadságot jelenti, ahol a valóságot a maga teljességében láthatjuk, és ahol visszatalálhatunk eredeti, autentikus, mára már szinte elfeledett, elvesztett önmagunkhoz (Cronon, 1996).

Az ilyen fajta túlzó, illúziónak megfelelő hozzáállás kizárólag egy városlakó fantáziája lehet, akinek élelmét szupermarketek és éttermek termik, nem a föld és a víz, és akinek a fejében szemernyi kapcsolat sincs azon fa között, amiből a háza épült, és aközött, amiből a vadon erdői állnak. Ez nemcsak egy ártatlan viszonyulás, hanem veszélyeket is hordoz magában, mert azt sugallja, hogy az ember nem a természet része, pontosabban az az igazi vadon, amiben az ember semmilyen módon nincs jelen. Ez a kettősség szembeállítja az embert a természettel, nem veszi tudomásul, hogy az ember nem tehet mást, csak a természetből élhet, ezt pedig nem teheti úgy, hogy nem hagy nyomot rajta: ez az „emberi természet” része, ettől ember az ember (Cronon, 1996).

Ez a hozzáállás – paradox módon, céljával ellentétben – pont nem egy egészséges együttélést eredményez, hanem megelégszik érintetlen nemzeti parkok és természetvédelmi területek létrehozásával, egyébként pedig megbocsátja a civilizáció természetet kizsigerelő működését. Félreértés ne essék: nem a parkokkal, hanem a gondolkodásmóddal van a gond (Cronon, 1996).

A valóságtól való elrugaszkodottságának ellenére, meglehetősen széles körben osztják a vadonhoz való, fenti, eufemisztikusan romantikusnak nevezett hozzáállást. Alátámasztja ezt az a sokszor empirikus kutatásokkal is kimutatott, városlakók körében általános hit, hogy a természet csökkenti a stresszt és a mentális kimerültséget, jót tesz az egészségnek és növeli a jóllétet. Ennek alapján, a stresszes és fáradt emberek pszichológiai jóllétük helyreállítása egyik legjobb módjának a természetbe járást tartják; és igaz ez fordítva is: azért kirándulnak az emberek és választanak természetben űzhető sportokat, mert azt várják ettől, hogy nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá teszi őket (Berg, 2007). Vajon mindezek további tévhitek sora, vagy van alapjuk?

Az erre a kérdésre választ kereső vizsgálatok azt erősítik meg, hogy valóban létezik a városlakók körében a természet iránti vágy és a mesterséges környezetben élő emberek körében felmerülő bizonyos pszichológiai zavarokat kizárólag a természet képes helyreállítani.

Berg és munkatársai 2007-es (Berg, 2007), valamint Maller és kollégái 2005-ös (Maller, 2005) összefoglaló tanulmányaikban rengeteg olyan kutatást említenek, amelyek a legkülönbözőbb pszichológiai (kognitív, érzelmi), illetve ezekkel összefüggésben lévő testi (vérnyomás, pulzus, izomfeszültség, bőrellenállás [Ulrich, 1991]) tényezőket vizsgálva mind arra jutnak, hogy a természet pozitív hatással bír. Csökkenti a stresszt, a szorongást, a mentális kimerültséget, javítja az általános hangulatot. Mindez nemcsak a természetben való aktív tevékenység esetében következik be, hanem sokszor elég már a látvány is: egy sebészeten végzett vizsgálat (Ulrich, 1984) szerint, azok a páciensek, akik olyan szobában gyógyultak, melynek ablaka növényekre és természetes vizekre nézett, gyorsabban felépültek és kevesebb fájdalomcsillapítóra volt szükségük, mint azoknak, akik egy tűzfalat bámulhattak csak.

Nagyvárosi serdülőket vizsgálva is azt találták (Taylor, 2002), hogy minél inkább természetre nyílt otthonról a kilátás, annál jobb eredményeket értek el a gyerekek (elsősorban a lányok) önfegyelmet, önuralmat (koncentrációt, impulzusgátlást, jutalom késleltetést) mérő teszteken. A magyarázat szerint, az önuralom elérésének lényeges feltétele az irányított figyelem megléte, amit pedig egy városi környezet gyorsan kimerít, míg a természetes közeg „feltölt”.

Ezen elképzelés összhangban van azzal az átfogó, a természet összes pozitív hatását magyarázó teóriával, amit magyarul Figyelem Helyreállítási Elméletnek lehetne fordítani (Kaplan, 1995). Eszerint a természet olyan egyedi környezeti jellemzőkkel bír, melyek segítik a lelki kiegyensúlyozottság elérését. Ezek:

- kiszakadás a napi rutinból;

- olyan, az ember által eredendően szépnek és kellemesnek talált ingerek, amik felfedezésre, az érzékek kinyitására ösztönöznek, és pusztán önkéntelen, erőlködés nélküli figyelmet igényelnek;

- kompatibilitás, hatékonyság érzése;

- a természet törvényei által uralt kiszámítható rend.

Összefoglalóan úgy lehetne mondani, hogy a városi környezet „lemeríti” pszichológiai erőforrásainkat és így érzékenyebbek leszünk a stresszre, idegességre, feszültségre és szorongásra is; míg a természet „feltölti” lelki erőforrás készleteinket. 

Ez a hatás és maga a Figyelem Helyreállítási Elmélet is, evolúciós alapokon nyugszik. Mai, városokban kialakult természet iránti vágyunk elsősorban annak a környezetnek köszönhető, ami emberré válásunk idején hatott ránk. A túlélést – élelem, búvóhely, ideális ösvény megtalálása – a vadonban kellett megoldani, így elődeink érzékszerveinek és figyelmének az ott fellelhető jellemzőkre kellett érzékennyé válnia. Ezáltal sok, velünk született alapkészségünk a csakis a természetben megtalálható jellegeket részesíti előnyben, az alkalmazkodás szempontjából ismeretlen mesterséges, városias környezettel szemben. Ez a belénk égetett preferencia jelenik meg a jelenben természet iránti vágyként. Ma a városokban kell (túl)élnünk, ahol nem találjuk a helyünket és ez stresszt, szorongást, feszültséget okoz, hosszú távon pedig kiégést, lelki kapacitásaink kimerülését. 

A természettől való teljes elidegenedés tehát ember voltunkat fenyegeti, és előbb-utóbb óhatatlanul mentális és testi betegségekben ölt testet.

Most már talán jobban érthető az is, miért tituláltam fentebb veszélyesnek egy olyan hozzáállást, ami embert és természetet külön kategóriaként kezel. A lényeg pont e két dolog egészséges és fenntartható együttese lenne. Sőt, ha némi alázatot is szeretnék a mondandómba vinni, úgy fogalmazok, hogy tessék tudomásul venni, hogy az ember továbbra is természet része, és függ is tőle. Jobbnak tartanám a környezetvédelmet is embervédelemnek hívni…

Visszatérve az élhető városokra: egy település annál élhetőbb, minél inkább kielégíti természet iránti vágyunkat. Legalábbis egy bizonyos pontig, hiszen nem arra szándékozom felhívást intézni, hogy mindenki inkább költözzön egy barlangba. A város mint életközeg egy csomó olyan előnnyel bír, amit butaság volna sutba dobni.

A mai városok jó része nem felel meg az imént említett követelménynek. Ha nem vagyunk elszánt, a gazdasági, kulturális és politikai erőkkel szélmalomharcot folytató várostervezők, mit tehetünk?

A megoldás egyszerű, bár megvalósítani talán annál nehezebb, mert aktivitást, erőfeszítést igényel: ha a természet nem jön be hozzánk a városba, mi menjünk ki az erdőbe. Nem kell több hetes túlélő táborokban gondolkoznunk. Mint láttuk, a vizsgálatok kimutatták, hogy még az is nagy mértékben javít a helyzeten, ha a nappalink ablaka egy parkra, vagy egy fás, kertes udvarra néz és nem egy forgalmas utcára vagy más épületekre. Persze nem mindenki engedheti meg magának ezt a „luxust”. Ő akkor kénytelen kimozdulni, megkeresni a legközelebbi zöld területet és rendszeresen látogatni. Hogy kinek van erre ideje, energiája? Jusson eszünkbe, hogy egy kirándulás pont olyan az embernek, mint egy mobilnak a töltőre helyezés; illetve, hogy az az idő, amit így „vesztünk”, jóval kevesebb és kellemesebb, mint amit az ennek hiányából fakadó stressz és idegesség, valamint betegségek vesznek el életünkből.

Természet iránti vágyunkat kielégítheti az is, ha egyénileg mégiscsak becsempészünk egy miniatűr vadont a környezetünkbe. Szobanövényekből, apró, ládás ágyásokból (pl. fűszernövények) olyan könnyen elérhető és minimális befektetést igénylő kikapcsolódást biztosíthatunk magunknak, aminek anyagi gátja sem igen lehet.

És persze ott vannak a háziállatok. Nem csak a szőrösek, hanem a pikkelyesek is. Emlékeznek még az Olvasók a 16 évvel ezelőtt megszűnt halas műsorra? A Duna TV-n lehetett adásszünetben órák hosszat egy akváriumot bámulni – sok rajongót is szereztek a hidegvérű főszereplők.

Számos lehetőségünk adódik hát, ha keressük a kapcsolatot a természettel. Erre a kapocsra – egyénileg eltérő mértékben – mindenkinek szüksége van, hiszen idegszálaink kisimítására olykor elkerülhetetlenül időt kell szánnunk. Gyors és bonyolult mesterséges világunkban az embernek elementáris igénye van a természet egyszerűségére.

Ha az írás megnyerte tetszését, kérje Hírlevelemet!

Hivatkozások

1. Dúll Andrea (2010): Helyek, tárgyak, videlkedés. Budapest, L'Harmattan Kiadó
2. Cronon, W. (2013): The Trouble with Wilderness. Environmental History, Vol. 1, No. 1., 7-28. old.
3. van den Berg, A. E., Hartig, T.,  Staats, H. (2007): Preference for Nature in Urbanized Societies: Stress, Restoration, and the Pursuit of Sustainibility. Journal of Social Issues, Vol. 63., No. 1., 79-96. old. 
4. Maller, C., Townsend, M., Pryor, A., Brown, P., St Leger, L. (2005): Healthy nature, healthy people: "contact with nature" as an upstream healthy promotion intervention for populations. Healthy Promotion International, Vol. 21., No. 1.,  45-54. old. 
5. Ulrich, R. S., Simons, R. F., Losito, B. D., Fiorito, E., Miles, M. A., Zelson, M. (1991): Stress Recovery during Exposure to Natural and Urban Environments. Journal of Environmental Psychology, 11, 201-230. old. 
6. Ulrich, R. S. (1984): View through a window may influance recovery from surgery. Science, 224, 420-422. old. 
7. Taylor, A. F., Kuo, F. E., Sullivan, W. C. (2002): Views of Nature and Self-discipline: Evidence from Inner City Children. Journal of Social Issues, 22, 49-63. old. 
8. Kaplan, S. (1995): The Restorative Benefits of Nature: Toward an Integrative Framework. Journal of Social Issues, 15, 169-182. old.