Ki gondolná, hogy létezik „karácsonyológia”? Mégis: a nemzetközileg jegyzett tudományág megszületett és nem viccel. Komoly, tudományos módszerekkel vizsgálja, hogy a karácsony milyen hatással van lelki életünkre és viselkedésünkre. Eredményei közé (önkényes kiragadások tőlem) nemcsak a „karácsonyfa allergia”1 felfedezése tartozik, hanem pl. a karácsony szindróma2 leírása, amely egyfajta „szezonális depressziónak” tekinthető. Aki ebben szenved, a téli időszakban - a karácsonnyal a középpontban - levert, fáradékony, evési zavarai vagy vásárlási kényszere lehet és szorong. Egy hazai vizsgálat3 pedig a karácsony különböző felfogásait és az ezeknek megfelelő ünneplési forgatókönyveket sorolja fel.
Mindez két dolgot igazol:
- a karácsony fontos;
- a róla sugallt idealisztikus kép nincs fedésben a valósággal.
A társadalmi elvárás – a sprirituális háttértől függetlenül – hogy a karácsonyt tehát meg „kell” ünnepelni, méghozzá a szeretet nevében, ami az adás/adakozás cselekedetével és a szeretteinkre szánt extra idővel és energiával fejezendő ki. Ezek mind szép dolgok – mi akkor velük a baj, mi csúszhat félre? Hiszen azt tudományos vizsgálatok nélkül, nagyon sokan, saját tapasztalat alapján megerősíthetik, hogy a karácsony közeledte és gyomruk méretének csökkenése között simán lehet egyenes az összefüggés.
A legfőbb ok az lehet ezekben az esetekben, hogy a fent említett és saját magunkra is értelmezett elvárások, valamint a másokkal való összehasonlítás kiváló alkalmat teremtenek a saját magunkkal és szeretteinkkel fennálló, egyébként könnyen szőnyeg alá söpörhető problémák és konfliktusok felszínre kerüléséhez. Az önértékeléssel küzdő újfent megállapíthatja, hogy a többiek felülmúlták őt ajándékaikkal; a magányos szembesül azzal, hogy bár együtt „kéne” lennie azokkal, akik szeretik, nem talál egyetlen ilyen embert sem; aki elvesztett valakit, szintén azt érzi, hogy együtt „kéne” lennie az elhunyt/életéből kisétált szeretett személlyel, de kikerülhetetlenül elé áll a tény, miszerint ezt nem tudja megtenni; sokaknak pont azt vágja a szemébe a karácsony, hogy szeretned kéne a körülötted lévőket, valamiért ez mégsem megy. Nagy nyelésekhez és így a jövőben egyszer nagyot robbanó belső feszültségekhez vagy éppen azonnali nyílt vitákhoz (és még jó, ha csak vitákhoz) vezethetnek a félresikerült vagy felesleges ajándékok („Most tényleg mosolyognom kell a 20. arcszesz után is?”), a nemszeretem, de muszáj ételek („Karácsonykor ez a menü és kész!”) és a családban a hétköznapokban is szokásos emberi játszmák – a kényszerű együttlétből fakadó – eszkalálódása („Hozd már be a dugóhúzót a konyhából!” „Miért pont én?! Te felejtetted ott!”).
Mindehhez hozzájárulhat a téli időszak napmentes sötétségének szomorúságra és gyászra hajlamosító ereje. Nem beszélve az adás/adakozás nemes eszméje mögül előlopakodó csúnya, kapitalista haszonszerzés motívumáról, ami a felületes ajándékozási őrületre és (a boltokban és az ünnepi asztal mellett egyaránt) féktelen fogyasztásra kényszerít minket. A mélynek tartott lelki élmények megélése pedig ezáltal háttérbe szorul.