„Apu, a Mikulás zsákjába hogyan fér bele a világ összes gyerekének ajándéka?”

Minden szülő életében eljön az a pillanat, amikor imádott gyermeke a fenti, vagy ahhoz hasonló kérdéssel a falhoz szögezi. Hiszen ha a nyilvánvaló választ adjuk: „Sehogy!”, azzal nem csak a nagy Mikulás-történetnek, hanem korábbi önmagunknak is ellent mondunk, ráadásul gyerekünk csalódását, kiábrándulását, bizalomvesztését kockáztatjuk; viszont ha hirtelen kiagyalunk valami varázslatos magyarázatot, akkor pedig végül is hazudunk – szándékosan megtévesztjük, félrevezetjük csemeténket. Úgy tűnik, nincs jó válasz.

Kár volt tehát eleve belemenni ebbe az egész Mikulás-sztoriba? Pár évvel ezelőtt, gyerekünk nyiladozó értelmének korában (majd azóta minden évben), mégsem kellett volna rénszarvas szánról, jóságos, ősz szakállú bácsiról mesélni, meg valahogy a kihelyezett csizmákba csempészni az ajándékot? De hát hogyan tudtuk volna ezt megúszni? Hiszen mindenhonnan, a mondókákból, dalokból, az óvodából, a könyvekből, a képernyőkből is ugyanez a történet, ugyanezek a varászlatos események áradnak.

A Mikulás hagyománya nagyon erős. Nem javasolt kimaradni belőle, de nem azért, mert egyszerűbb a tömeggel egy irányba haladni. Inkább nézzünk utána, mi az eredete a Mikulás hagyományának, ünnepének, majd gondoljuk végig, miért pont így kell ennek a ceremóniának lezajlania.

Mikulás alakja egyértelműen Szent Miklóshoz köthető. Szent Miklós i. sz. 270-343 között élt. Hamar árvaságra jutott, és bár nagy vagyont örökölt, a papi hivatást választotta. A fennmaradt történetek szerint igazi, jó keresztény volt: tanította, óvta a gyerekeket (ezért a diákok védőszentje), ott és akkor segített, ahol és amikor csak tudott – a gyerekeknek például a tél beálltával édességet juttatott. Jóságos tettei között is a legismertebb, amikor egy szegény embernek és három lányának adományozott titokban némi aranyat, hogy a lányoknak ne kelljen bordélyházban dolgozni. A történetnek több változata is létezik, de közös bennük, hogy az éj leple alatt, az ablakon és/vagy a kéményen keresztül juttatta el Szent Miklós az aranyat a családnak. A segítséget eleinte csodának vélték, de végül „lebukott” a jótevő, tovább emelve az iránta érzett tiszteletet és szeretetet (Harmat, 2015).

Püspökké választották, később pedig áldozatául esett a Római Birodalomban akkor még dúló keresztényüldözésnek. Megkínozták, éheztették, de kivégezni nem merték, végül elengedték. Hosszú élete december 6-án ért véget (Harmat, 2015).

Szent Miklóst a neve napján már a 13-14. században is ünnepelték, az ünnep mai formája (kihelyezett csizmákba édesség kerül) a 18-19. században alakult ki és terjedt el a – főként polgári – lakosság körében (Déva, 2010).

A 20. század 20-as és 30-as éveiben született meg a Mikulás jóságos tekintetű, pocakos, piros ruhás, nagy szakállas, öregapós ábrázolása, amint a rénszarvasok által húzott szánján szeli az eget (Harmat, 2015). Városi legenda, hogy mindez a Coca Cola-nak köszönhető. A cég „csak” átvette ezt a figurát és meglátta, majd kiaknázta a benne rejlő üzleti lehetőségeket… (Marinov, 2005) Amit mások is megirigyeltek, így szegény Szent Miklós sem kerülhette el a konzumerizálódást. Ennek jeleit ma Magyarországon sem kell kutatnunk: csak lépjünk be egy plázába vagy hipermarketbe.

Szűk hazánkban egyébként a szocializmus idején több okból is igyekeztek felszámolni a Mikulást, jobban mondva felcserélni annak orosz megfelelőjével, Télapóval. Ez csak több-kevesebb sikerrel ment, mindenesetre ma magyar nyelvterületen sokan szinonimaként használják a két elnevezést, ugyanazt értve alatta (Déva, 2010). Mások ezt kikérik maguknak, emlékeztetve arra, hogy Mikulás az igazi. Hasonló megosztottság létezik egyébként a ruhája színét illetően is, hiszen a püspöki viselet lilája és a fent említett piros ruha között feszül némi ellentmondás. Vagyis Szent Miklós a mai magyar valóságot sem úszhatta meg teljesen: némileg megosztó alakká vált ő is…

Azért ne legyünk igazságtalanok magunkkal szemben: világjelenség, hogy eltérő kultúra- nyelvterületeken más módon nevezik és ünneplik Szent Miklóst. Angolszász vidékeken például Santa Claus-nak hívják és nem is Miklós napjához kötik, hanem a karácsonyhoz: Jézuska vagy az angyalkák helyett ő az, aki a karácsonyi ajándékokat a fa alá vagy a zoknikba varázsolja (Harmat, 2015).

Elég messzire jutottunk egy 4. században élt püspöktől, nem igaz? Amennyiben a mai, üzleti megfontolások által is erősen befolyásolt Mikulás ünnepet összevetjük Szent Miklós legenda-szerű történeteivel, életével és azokkal az értékekkel, amiket legendái és magatartása képvisel, meglehetősen nagy eltérést tapasztalunk. Amikor a céges családi ünnepségen a félrecsúszott szakáll mögül megkérdi a szolgáltatásáért fizetett jelmezes bácsi az előtte álló kisfiútól, hogy: „Jól viselkedtél idén?”, akkor csak ürességet (esetleg szánalmat) érzünk. Amikor azonban a szobájában a függöny mögött, a párkányra kihelyezett csizmát fürkészi áhitattal-várakozással-félelemmel-kíváncsisággal teli tekintettel ugyanez a kisfiú, akkor minket, szülőket is elönt az öröm, a régi emlékek, megcsap a varázslat szele és furamód gombócot érzünk a torkunkban.

Mikulás hagyománya tehát nem egy jópofa rajzfilm figuráról és egy újabb olyan alkalomról szól, amikor eláraszthatjuk gyerekeinket felesleges tárgyakkal vagy amikor bűntudat nélkül tömhetik magukba a cukrot pukkadásig. Hanem a gyerekek szeretetéről, tanításáról, megóvásáról, valamint a segítésről és az adakozásról; és ez rendben is van, mert ez így szép. De ha gyerekünk életének legalább egy szegmensében – leginkább otthon – meg tudjuk teremteni az ünnepnek ezt a valódi értékeket hordozó módját, akkor is megmarad a kérdés: minek kell ehhez ez a sok mese, varázslat az egyetlen éjszaka alatt mindenhova eljutó, feneketlen ajándékos zsákkal rendelkező csodatevő Mikulásról?

Nem kell. Csak éppen a gyerekek így működnek. Ha máshogy csinálnánk, nem értenék, nem érdekelné őket az egész. Mit is jelent az pontosan, hogy „így működnek”?

Mi, felnőttek, képesek vagyunk a logikus, racionális gondolkodásra. Levezetjük az okból az okozatot, következtetünk, egyes esetekből általános érvényű szabályokat állítunk, vagy éppen általános szabályokat alkalmazunk a konkrét esetekben. Képesek vagyunk szempontot, nézőpontot változtatni és akár tapasztalat nélkül, pusztán ismeret alapján belátni, hogy például a tévé hátulját más élmény bámulni, mint az elejét. De egy 3-7 éves, vagyis óvodás, kisiskolás gyermek még nem tud ilyen mutatványokat produkálni. Pedig magyarázatokat ő is gyárt, mivel nagyon erős motiváció hajtja arra, hogy saját hiányos, töredezett, esetleges élményeit összeillessze a felnőttektől hallott információval, tudással. Mindezt a mágikus gondolkodás technikájával oldja meg (Mérei, Binet, 1997).

Ez a gondolkodásmód attól mágikus, hogy nem létező ok-okozati összefüggéseket épít ki és ezekkel dolgozik. Például egy gyerek nem meri kimondani valaki nevét, akitől fél, mert azt gondolja, hogy ha hangosan kiejtjük a nevét, az illető fizikailag is megjelenik.

A kisgyermekkori gondolkodás további sajátja a megelevenítő gondolkodás, idegen szóval animizmus, ami az élettelen tárgyakat is élettel ruházza fel. Ettől válik az égen futó felhő élőlénnyé és ezért fáj a kőnek, ha belerúgunk (Mérei, Binet, 1997).

A picik gyakran felcserélik a következményt és az okot, vagyis finalista módon adnak magyarázatot a természeti eseményekre. Nem azért tudunk papírsárkányt eregetni, mert fúj a szél, hanem azért fúj a szél, hogy tudjunk papírsárkányt röptetni (Mérei, Binet, 1997).

Végül gyakran felfedezhető a gyermeki vélekedések során a művi előállítás elve, ami azt jelenti, hogy a dolgok azért léteznek, hogy az embert szolgálják, sőt, maga az ember alkotta őket saját szükségletei kielégítésére. A Nap azért van, hogy meleget és fényt adjon nekünk, folyó pedig azért, hogy tudjunk hol hajózni és miből inni (Mérei, Binet, 1997).

Mindezek mögött az idegrendszer éretlensége, a tapasztalat hiánya és az ún. egocentrikus gondolkodás áll. Utóbbi nem a hagyományos értelemben vett önzőséget jelenti, hanem azt, hogy a gyermeki világkép énközpontú: mindennek a viszonyítási alapja, mércéje saját maga. A saját megéléseit, érzékeléseit tekinti a teljes valóságnak. A környezete és ő maga még nem válik teljesen külön; ő nem a világ egy kicsinyke része, hanem ő maga az egész világ. Így csak igen korlátozottan képes a saját nézőpontján kívül máséba helyezkedni (Mérei, Binet, 1997).

Hogyan jön mindezekhez a Mikulás? Hát úgy, hogy az óvodás és kisiskolás gyerekek még gond nélkül el tudják képzelni és a valóság részeként kezelni, hogy létezik egy lény, amelyik őértük van, akinek egyetlen feladata, hogy évente egy alkalommal meglepje és megajándékozza őket; akinek olyan képességei vannak, amit csak elképzelni lehet, de megtapasztalni, meglátni nem; aki egy olyan sajátos mesevilágban él, amely zökkenőmentesen megbújhat a hétköznapi, valós világ egyik szegletében.

Azért van tehát szükség a Mikulás-sztorira, mert ezen keresztül, ebben a nyelvezetben tudjuk gyermekeink számára közvetíteni azokat az értékeket, amiket fentebb felsoroltunk. Mi, felnőttként csak kimondjuk ezeket a szavakat: jóság, segítőkészség, tanítás, megóvás, és máris tudjuk, átérezzük, miről van szó. De egy gyermeknek ezek túl absztrakt fogalmak, nem érti őket, nem tud velük mit kezdeni. Az élményen – a Mikulásra való várakozáson, a versikéken, dalokon, meséken, meglepődésen, ajándéknak való örömön – keresztül viszont nagyon is megérti, átérzi a lényeget.

Egyénenként változó, hogy ki meddig hisz a Mikulásban. Életkörülményektől (idősebb testvér, intellektuális nevelési stílus) és értelmi, valamint szociális érettségtől függ, hogy kinek melyik az első Mikulás ünnepe, amikor tudja, hogy nem egy csodás lény, hanem a szülei állnak az események mögött. A legtöbbször a megvilágosodás nem is egyetlen pillanat, hanem a varázslat lassan, lépésenként csúszik át valóságba. A kettő közötti „vívódásra” szép példák azok az egyszerre racionális és mágikus magyarázatok, amiket saját maguknak adnak egyre rafináltabb kérdéseikre. 

A ráébredés emellett nem is szokott kellemetlen élmény lenni. Sokszor együtt jár egyfajta büszkeséggel, hogy „Én már nagy fiú/lány vagyok, aki érti, mi a dörgés.” Innentől kezdve az egész Mikulásozás egyfajta hangulatos, meghitt játék, amely során a gyermeki érzések úgy tudnak megmaradni, hogy az értelem közben már mindent a valóságnak megfelelően tud magyarázni.

A félelmetes kérdésre adott helyes válasz attól függ, tisztában vagyunk-e azzal, hogy a fenti folyamatban hol tart gyermekünk. Ennek megfelelően tudjuk magunkat találóan kivágni. Én ezzel együtt azt javaslom, hogy igyekezzünk minél általánosabb, akár kitérő választ is adni. Sőt, ne féljünk visszakérdezni: „Jó kérdés! Hát, nem is tudom, hogy fér el a Mikulás zsákjában a világ összes gyerekének ajándéka, mert még sosem láttam, ahogy belepakolja. Szerinted hogy csinálja?” Ne féljünk és higgyük el: lesz a gyermeknek válasza a saját kérdésére!

Mi pedig élvezzük vele együtt a Mikulást. Látva gyermekünket, nem fog nehézséget okozni saját, régi, gyermeki érzéseink felelevenítése. Már csak azért sem, mert legyünk őszinték: egocentrizmusunkat igazán egyikünk sem növi ki soha…

Ha az írás megnyerte tetszését, kérje Hírlevelemet!

Hivatkozások

1. Harmat Árpád Péter (2015): Mikulás ünnepének története. http://tortenelemcikkek.hu/node/310
2. Déva (2010): Mikulás és Télapó: kis téli skizofrénia. https://www.nyest.hu/hirek/mikulas-telapo-es-gyed-moroz
3. Marinov (2005): Coca-Cola Mikulás? http://www.urbanlegends.hu/2005/10/coca-cola-mikulas/ 
4. Mérei Ferenc, Binet Ágnes (1997): Gyermeklélektan. Budapest, Medicina, Kilencedik kiadás