Az előző bejegyzés egyik lényeges eleme volt, hogy gyermekünk hány játékot birtokol. A birtoklásnak tehát már életünk kezdetétől – életünk végéig tartó – jelentősége van. Ezt a gondolatfonalat gombolyítja tovább jelen cikk.

A tulajdon fogalma jogilag, írott formában már több ezer éve egyértelműen meghatározott. Minden gazdaság egyik alapvető meghatározója, hogy a tulajdonviszonyokat miként kezeli, a magántulajdonnak milyen szerepet szán. Mi köze ennek a jogi/gazdasági elvont „izének” a mindennapi ember lelki működéséhez – és az egyszerűséghez?

Sok. A pszichológusok a tulajdonlás kapcsán régóta igen sok mindenről tudnak vitázni, minek során nagy mennyiségű elméletet is gyártottak, amiknek igazolására pedig rengeteg megfigyelést, kísérletet végeztek.

Érdekes kérdés például, hogy a birtoklási vágy vajon minden emberben meglévő, veleszületett ösztön-e. A birtoklás genetikai belénk kódoltsága ellen szólhat, hogy bár állatoknál is megfigyelhető gyűjtögetés, az sosem az embernél megjelenő, minőségileg más kategóriába tartozó, önmagáért való felhalmozás. A gátak nélkül feltörő birtoklási ösztön elleni érv emellett az is, hogy nagyon sok esetben előfordul a tulajdonról való önkéntes lemondás, az adakozás, ajándékozás cselekedete1.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy az összes ismert kultúrában a világon jelen van a tulajdonszerzésre irányuló viselkedés – abban persze az egyes vidékek között nagy különbség lehet, hogy ezt milyen mértékben és módon szabályozzák írott és íratlan törvények. Az is igaz, hogy a társadalmi elvárásoktól még kevésbé „fertőzött” gyerekeknél is azt tapasztaljuk, hogy bizonyos időszakban, minden ráhatás ellenére, nagy jelentősége van az „Enyém!”, „Én játékom!” kifejezéseknek. Emellett szinte mindenki átesik egy olyan pár hónapos vagy éves időszakon gyerekkorában, amikor gyűjt valamit (szalvétát, bélyeget, kisautót, kártyákat) – csak azért, mert minél több van belőle, annál jobb. Az evolúciós logika is azt diktálja, hogy a véges erőforrások minél nagyobb hányada feletti birtoklás jobb túlélést fog eredményezni2.

A tulajdon iránti vágy eredeténél talán még érdekesebb pszichológiai téma a tárgyaink és az ÉNünk közötti kapcsolat. Vizsgálati tapasztalat, hogy amikor az embereknek az ÉNjükhöz legközelebb álló dolgokat kellett felsorolni, a birtokolt tárgyaikat átlagban a negyedik helyen említették. De ha pszichológusok csak annyit kérdeznek az alanyoktól, hogy „Ki vagy Te?”, akkor az elsőként adott válaszok között az illető a vagyontárgyait is megemlíti3. Tárgyainkra, ezek szerint, mint saját magunk részére, elemeire tekintünk! Ebből a szemszögből, a fent említett, 2-4 évesek körében előforduló „Enyém!”, „Én játékom!” felkiáltások nem az önzés jelei, hanem az alakuló éntudaté.

Ön, Kedves Olvasó, kicsoda?

Miután erre válaszolva tárgyaink mentén leírtuk magunkat, tegyük fel a következő kérdést: De mi köze a kézzel fogható, fizikai tárgyainknak az elvont, élményként tapasztalt ÉNünkhöz?

A birtoklás a világ – és benne a többi ember – feletti hatalom (szakszavakkal: környezet feletti kontroll) érzetét nyújtja – márpedig aki hatással van a világra, az mégiscsak valaki! Egy általam tulajdonolt tárgyról én rendelkezhetem: én élvezhetem használatát, én mondhatom meg, mi lesz a sorsa (ha úgy akarom, meg is semmisíthetem!), végül én döntöm el, hogy ki férhet hozzá. A hozzáféréssel, mint a többi ember irányításával való játszmára jó példa, amit saját gyerekeim körében hallok időnként (és próbálok megfékezni mindig): „Csak akkor játszhatsz a játékommal/kaphatsz a finomságomból, ha...” - és itt biztos, hogy nem egy win-win (olyan ajánlat, amellyel mindkét fél nyer) típusú feltétel következik...

Tárgyaink és ÉNünk következő összefüggése: akinek értékes tárgyai vannak, az saját magát is magasra értékelheti. Hogy mi az értékes tárgy, az persze kultúránként, történelmi időszakonként igen eltérő lehet – az is lehet, hogy egy közösségben az az érték, ha nem birtoklok tárgyakat! Az érték emellett viszonylagos is: az én 3G-s telefonom addig „menő”, amíg nincs az ismerőseim többségének 4G-s telefonja. De az értékek változásaitól függetlenül nagy biztonsággal elmondhatjuk, hogy önértékelésünk részben a birtokolt tárgyainktól függ.

Eljutottunk a birtoklás azon pszichológiai témájához, ami arról szól, hogy tárgyaink miként befolyásolják társas/társadalmi viszonyainkat. A tulajdonolt tárgyak ugyanis nem csak kontrollt adnak a kezünkbe (szakszóval: instrumentális funkció), hanem kifejeznek minket, megjelenítik személyiségünket és státuszt, rangot biztosítanak számunkra közösségeinkben (szimbolikus funkció)4. Vagyis: mások minket szintén a tárgyaink által (is) határoznak meg!

Gondoljanak csak valakire, akinek Hammer terepjárója van (tudják, amiből egyet-egyet időnként kihalásznak a fagyos Balatonból). Ugye, hogy egy egészen konkrét embertípus ugrik be Önöknek is – még akkor is, ha személyesen senkit nem ismernek, akinek Hammere lenne?

Összességében úgy tűnik tehát, hogy a birtoklási vágy az ember alaptermészetéhez tartozik, ugyanannyira jellemző volt ránk a hajdani „egyszerű világban”, mint manapság. De vajon az is ilyen régóta, akár 100.000 évek óta meglévő jelenség, hogy saját magunkat és másokat is ilyen mértékben a tulajdonolt tárgyaink mentén határozzuk meg? Ha nem, mit eredményez és hova vezet ez a változás? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a következő bejegyzés.

Folytatás...

 

Hivatkozások

1., 2., 3., 4. F. Lassú Zsuzsa, Lisznyai Sándor (2003): A tulajdon és a tulajdonlás pszichológiája. In: Hunyady György (szerk.): Gazdaságpszichológia. Osiris Kiadó.