Az előző bejegyzésben láthattuk, hogy a birtoklásnak saját pszichológiája van. Ezen belül leszögeztük, hogy tárgyainkat manapság nem csak tulajdonoljuk, hanem saját részeinknek tekintjük. Most feltesszük a kérdést, hogy ez mindig így volt-e. Illetve, hogy ha ez egy friss jelenség, vajon mi az oka és mi lehet a következménye.

A pszichológiában identitásnak hívjuk azt a tudáshalmazt, ami saját magunkról szól. Ennek köszönhető, hogy szavakba tudjuk önteni (valaki precízen, valaki homályosan), mik vagyunk és hol a helyünk a fizikai és társas világban. Ehhez rendelkeznünk kell egy belső ÉNképpel, valamint éntudattal (ÉN egy önálló, más tárgyaktól és személyektől független valaki vagyok) – normál esetben mind a kettő gyermekkorunkban fejlődik ki. Tehát, senki nem úgy születik, hogy van már identitása, hanem az világra jöttünk után alakul ki. A létrejöttében pedig annak a tárgyi és társas világnak van elsődleges szerepe, ami körülvesz bennünket.

Riesman A magányos tömeg című könyvében1 végigtekint a nyugati világ elmúlt ezer éves történelmén, és pont azon gondolkodott el, hogy a nagy társadalmi változások miként formálták az egyes emberek identitásának alakulását. Számunkra most azért lényegesek az ő gondolatai, mert látni fogjuk, hogy az elmúlt pár száz évben bizony sokat változott az, hogy mi alapján határozzuk meg saját magunkat.

Riesman elméletében az első időszak a feudális világ a maga bebetonozott társadalmi rendjével. Az emberek ekkor kész identitásokat kaptak, a származásukon, valláson és tradíciókon keresztül. Ha pl. egy jobbágynak egy katolikus földesúr falujában gyermeke született, akkor a csecsemőnek még – a fent leírtak alapján – nem volt identitása, de már meg lehetett jósolni, hogy (ha megéri) 15 éves korában miként fogja magát meghatározni. A 17. századi ipari forradalom aztán felforgatta ezt a felállást. A családi és egyéb társadalmi kötelékek lazábbá váltak, az emberek egyre nagyobb hányada nem örökölt kész identitást, a család és a tradíciók „pusztán” iránytűként szolgáltak, és így lehetőség adódott némi útkeresésre. Azért ezt még ne a ma divatos „önmegvalósítás”-ként képzeljük el, a határok és keretek továbbra is erősek, de van lehetőség a velük való szakításra. plazacica

Majd jött az újabb forradalom: a fogyasztói. A tradíciók és a hagyományos nagy család még jobban leértékelődnek, véglegesen az egyén kerül a középpontba. Ahelyett azonban, hogy mindez fokozná az identitásképzés szabadságát, a tömegtermelés- és fogyasztás miatt pont az ellenkezője történik: nagyon erős külső nyomás nehezedik ránk, hogy kik és milyenek legyünk. Jelentőssé válik a kortárs csoport és a tömegkommunikáció mint az értékek közvetítői. És mi egyéb lenne érték, határozná meg elsősorban az egyént ebben a fogyasztói társadalomban, mint a vagyona, a birtokolt tárgyai?

 

 

 

 

Ha elhagyjuk a nyugati világot, azt tapasztalhatjuk, hogy az identitás és a birtoklás viszonyának témájában elfelejthetjük azokat az értelmezési kereteket is, amit pedig mi egyértelműnek tartunk. Egy érdekes vizsgálatban2 amerikai és nigériai személyeket hasonlítottak össze, abban, hogy miket neveznek kedvenc tárgyaiknak. A válaszokból láthatjuk, hogy a nigériai falvakban meglehetősen máshogy értelmezik a birtoklást és nem igazán a tárgyakból vezetik le saját magukat: 

Afrikai-falu

Az alanyok ugyanis itt a házastársukat (csak a férfiak!), ezüst ékszereiket (csak a nők!), a vallási könyveiket/szövegeiket, haszonállataikat és mezőgazdasági eszközeiket említették. A világnak ezen a táján ugyanis ezek alapján határozható meg egy egyén társadalmi pozíciója.

Ma élő természeti népekre vagy a több 10.000 éve élt „egyszerű emberre” gondolva, szintén oda lyukadunk ki, hogy a magántulajdon vagy nem létezik/létezett, vagy csak nagyon korlátozott mértékben. Az identitást a birtokolt tárgyak így nem alakíthatták, helyettük a rituáléik, tradícióik, vallásuk és szűkebb közösségük, törzsi tagságuk mentén határozták meg magukat az emberek.

Összefoglalva: az általunk lakott fejlett, civilizált (bonyolult!) világ valóban olyan irányban változott, ami azt eredményezte, hogy manapság nagyobb szerepe van tárgyainknak önmeghatározásunkban, mint eddig bármikor. Baj ez, vagy szerencse? Mik a következmények?