A téma korábbi bejegyzéseit (1. rész, 2. rész) folytatva, lezárom a kütyük gyerekekre tett hatásának elemzését, ezután konkrét javaslatokat fogalmazok meg.

Az eddigiek során sikerült az infokommunikációs eszközök gyerekkori használatának előnyeiről tételesen kimutatni, hogy azok nem igazak, vagy csak erős megszorításokkal. Most a hátrányok sorát egészíteném még ki néhánnyal, csak hogy még teljesebb legyen a kép.

 

További hátrányok

Az okos készülékek egyik lényeges tulajdonsága, hogy elérhetővé teszik az internetet. Mint korábban írtam, a világháló a XXI. század egyik leginnovatívabb technológiája, miközben megvan a maga veszélye, mely pont hogy a dicsőséges tulajdonságának árnyoldala: minden megtalálható rajta. És mindennek az ellenkezője is. Még egy felnőtt számára is nehézséget okoz kibogozni, mi a hiteles információ és mi nem (a „fake news”, vagyis álhírek jelensége például az utóbbi hónapok felkapott témája). Hát még egy gyerek számára. Nem csak a tapasztalat, bölcsesség hiányzik. A (pubertás előtti) gyermeki lét alaptulajdonsága, hogy kritikátlanul komolyan veszi, amit a felnőttek mondanak. Ez könnyen érthető, ha belegondolunk, hogy az embergyerek érése milyen lassú folyamat, mennyire sok idő, míg önellátóvá, függetlenné válik valaki, és ezért mennyire ki van szolgáltatva a róla gondoskodóknak. A gyerekeket így nagyon könnyű elcsábítani, rajtuk „agymosást” végrehajtani, kihasználni. A nyilvánvalóan tragikus, szélsőséges eseteken (pl. pedofil megrontás) kívül is vannak kockázatok:

- netes reklámok hatása;

- nem a korának megfelelő – jellemzően szexuális, agresszív – tartalmak.

Tisztában vagyok vele, hogy létezik „gyerekzár” az otthoni internetre, de azt is tudom, hogy tökéletes beállításához és állandó karbantartásához szinte felsőszintű informatikai képzettség és meglehetősen sok idő, energia szükséges. Az egész számomra ahhoz hasonlatos, mintha úgy akarnánk egy – egyébként nagyon finom – mérgezett ételt adni a gyereknek, hogy kiügyeskedjük, hogy közben rögtön megkapja az ellenszert is. Nem lenne egyszerűbb inkább eleve elfelejteni ezt az ételt?

 

Az internet annyiban is több a tv-nél (még a rengeteg tv csatorna mellett is), hogy a lehető legszélesebb tartalmat biztosítja érdeklődés, ízlés, értékek, világnézetek, stb. szempontjából, így biztosítja, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelőt. A gyerekek esetében azonban még nem létezik, vagy nagyon ingatag a „neki”, vagyis az a személyiség – vagy énkép/identitás, ha úgy tetszik – aki tudatosan keresi és megtalálja a megfelelő tartalmat. Sőt, az identitás éppen ekkor alakul, méghozzá a környezeti, szociális hatásokon keresztül. A gyerekek, kamaszok számára ezért nagyon fontosak a minták, példaképek, normák. A világhálón meglehetősen esetleges, hogy milyen normákba, értékekbe futnak bele, de az a valószínű, hogy ezek központi eleme az agresszió lesz, vagy valamilyen formabontó, rendkívüli, nehezen emészthető jelleg, hiszen pont ezek a legnépszerűbbek. Nézetem szerint nem az internet a koherens (összetartó), stabil és társadalmilag is hasznos identitás kiépítésének forrása.

Az identitás kialakításának természetes része az egyes szerepek, stílusok próbálgatása – ennek akár kiváló terepet biztosíthatnak a közösségi oldalak, ahol mindenki kedvére alakíthatja profilját, vagy a virtuális, második világok, ahol mindenki olyan avatart (webes képmás) hoz létre magának, amilyet csak akar. Ezek haszna azonban szerintem megkérdőjelezhető, pont virtuális – valódi következmények nélküli, ellenőrizhetetlen – jellegük miatt.

screen-time-linked-to-health-problems

A végére egy kis hatásvadász elrettentést hagytam: a kütyük ugyanolyan erős függőséget képesek okozni, mint bármelyik drog. Gyerekek esetében a függőség kialakulásának esélye is vetekszik az ismert, fizikai kábítószerekkel. Tények1 igazolják, hogy a képernyős eszközök intenzív használata az agyat a kokainnal és egyéb serkentő hatású droggal megegyező módon alakítja át. Az ún. dopamin rendszert aktiválja, ami egyfelől az agy örömközpontja, másfelől megerősítő hatása miatt az új viselkedés rögzítését szolgálja (azt üzeni, hogy „Ez jó nekem, csináld még!”). A mindennapi viselkedéseink közül például az evés és a szex is ezt aktiválja, de ugyanez a hatása lehet bármilyen, az egyénnek örömöt okozó újszerű tevékenységnek.

Az imént hivatkozott könyv szerzőjének egy ijesztő, de sajnos tipikus példája olvasható itt, ami röviden arról szól, mikén vált függővé egy hatéves kisfiú. Az anyukája adta neki a táblagépet, 6 éves korában, az iskola bátorítására. Egy „oktató” játék aztán magába szippantotta a gyereket: előbb csak egyre több időt töltött vele, ami egyéb szórakozásai, mozgásának rovására ment, majd egyre többet is álmodott vele. Az anya aggódott, de nem lépett közbe, egészen addig az éjszakáig, amikor fiát katatón állapotban (ülve, bevérzett szemekkel a messzeségbe bámulva) nem találta ágyában. A kütyüt elvette tőle és csak egy fárasztó, hosszadalmas, külső segítséget is igénybe vevő, gyakorlatilag detoxikációs terápiának beillő küzdelem árán sikerült normalizálni a gyermek állapotát.

 

Ajánlásaim – mikor és hogyan?

Eddig csak homályosan fogalmaztam az életkorokat illetően, hol simán gyerekkort írva, hol azt, hogy „túl korán”. Az iménti példában azonban konkrét életkort olvashattunk. Ez alapján úgy tűnik, 6 évesen, erős korlátok híján, komoly károkat tudnak okozni a kütyük. De hát mikor valók gyermekeink kezébe ezek az eszközök?

Ha az interneten keressük a választ, a szokásos diffúz, nehezen megfejthető eredményt kapjuk. Olyan (eszement) javaslatot is találunk ugyanis például, ami csak azért nem javasolja 9 hónaposnál! korábban a képernyőket, mert a csecsemőnek még nem alakul ki addig az éleslátása… Másoknak sikerül eljutniuk a minden játékon rajta lévő „3 éves kor alatt nem ajánlott” örök igazságig. Sokan az iskoláskorhoz kötik a kezdést. Akiknek a gyerekek fejlődésének vizsgálata a munkája, legalább 9 év képernyőmentességgel ajánlják az életkezdést2. Azok, akik Kardaras és a hozzá hasonló tudósok eredményeit veszik alapul, inkább a 12 éves indításra teszik a voksukat, vagy nem riadnak vissza annak kimondásától, hogy 9. osztály előtt ne tanítsunk informatikát3.

Én e találatok közül személy szerint az utóbbiakat (legalább 9 év és afölött) tudom csak komolyan venni. Nem pusztán az ezeket alátámasztó érvek, vizsgálatok tudományos volta miatt. Egy véleményen vagyok érdekes módon a kütyütechnológia éllovasaival, megteremtőivel is. Steve Jobs (Apple vezér), Larry Page és Sergey Brin (Google alapítók), Jeff Bezos (Amazon létrehozója) és mások4 mind óvják gyerekeiket saját munkaeszközüktől, nem ritkán maguk is „tech-mentes” alternatív iskolában nevelődtek5.

Azért nehéz egyébként általánosan érvényes életkort mondani, hiszen nem is annyira az évek száma a lényeg, hanem az adott gyerek érettsége. Kognitív (szellemi), szociális és pszichés érettséget különböztetek meg és azt mondom, a képernyőhasználatnak a kognitív érettség a minimális feltétele. Ez már a szimbólumokban való, elvont, absztrakt, kritikai gondolkodást jelenti – ekkor már, ha elmagyarázzuk, a gyermek/kamasz meg is érti, hogy miként lehetnek a kütyük az ő eszközei és nem ő a kütyükéi. Így nem fognak a táblagépek és okostelefonok a lelki és társas fejlődésébe sem „belerondítani”.

Ha muszáj életkort megnevezni, azt mondom, lőjük be a 12 éves kort, ekkorra a legtöbb gyerek eléri a megfelelő kognitív érettségi szintet. A bevezetés persze ne mély vízbe lökés legyen: a tartalmat és az időt is korlátozzuk, fokozatosan érjük el, hogy megbízhatóan, önállóan tudja használni gyermekünk ezen eszközöket. A pontos, konkrét határokat a saját gyerekünk ismeretére és józan paraszti eszünkre hagyatkozva állítsuk fel.

A gyakorlatot, valós életet tekintve, a 12 év irreálisan magasnak tűnik. És tényleg, rengeteg akadályba ütközhetünk:

screen-time-parent

1. Mi magunk, a szülők. A példamutatás nemcsak egy nemes feladat, hanem életbe vágóan fontos, a zsigeri utánzás és a fent említett, gondoskodó felnőttre való felnézés miatt. Nem tudjuk hatékonyan és hitelesen képernyőmentesíteni gyerekünk életét anélkül, hogy a magunkét ne tennénk azzá. Vacsora alatti telefonozás, a gyerekkel egy térben való közösségi oldalazás, böngészés, e-mailezés, videó megtekintés, hétköznapi problémák applikációkkal való megoldása romba dönt minden kütyümentesítő igyekezetet. Állítsunk össze (először csak a magunk számára, ami aztán minden, otthoni kütyüfelhasználóra vonatkozik) egy rövid szabály listát, amolyan IT eszközökről szóló házirendet – például az imént említett tevékenységek kizárását. Vagy: ha otthon (is) dolgozunk géppel, azt tegyük egy erre elkülönített szobában/sarokban, amit az eszközök soha nem hagyhatnak el.

Fontos tudatosítani magunkban, hogy a digitális világba vezető kapuk közül a szülő az 1. számú. Az esetek döntő többségében mi magunk vagyunk azok, akik a kütyüt a gyerek kezébe adjuk, amint a mi felelősségünk az is, hogy milyen tevékenységeket kínálunk fel számukra.

2. Idősebb testvérek. Rendkívül nehéz elérni, hogy a már nagyobb által használt eszköz ne „szivárogjon le” a testvérsorban. A kisebbek minden fortélyukat be fogják vetni, hogy felhívják arra az „igazságtalanságra” a figyelmünket, hogy nekik nem szabad, amit viszont a bátyjuknak, nővérüknek igen. Ezért is érdemes a legidősebb esetében is minél későbbre tolni a beavatást, valamint tőle is elvárni, amit mi szülők is betartunk: az IT házirendet.

3. Szélesebb család: mama, papa, nagynéni, nagybácsi, unokatesó, stb. Lehet akármilyen tökéletes, olajozottan működő házirendünk, ha azt a rokonok – akár a mi saját lakásunkban – elegánsan vagy szemérmetlenül megkerülik, felrúgják. Ne tárjuk szét tehetetlenül a kezünket, ha a nagypapa a délutáni felügyelet alatt megnézi az unokával a legújabb Star Wars-t vagy a Bajnokok Ligája legszebb góljait böngészik együtt. Könnyen lehet, hogy küzdelmes lesz, de igyekezzünk az otthoni szabályok kiterjesztésére az ilyen alkalmakkor, a rokonokkal való beszélgetésekkel, egyeztetésekkel. Az időnként menthetetlenül bekövetkező „balesetek” kapcsán pedig gyermekünk felé hangsúlyozzuk, hogy kivétel volt. (Valószínűleg amúgy ezek nem – mennyiségük miatt sem – jelentenek komoly veszélyt.)

4. Kortársak. Gyakori érv – gyermek és szülő részéről egyaránt – hogy félő, olyannyira elszigetelődik a játékokat, filmeket nem ismerő, nem facebook tag gyerek a kortárs közösségben, ami már káros és ezért enged a szülő. A nyomás valóban óriási. Reális veszély lehet az is, ha az addig „burokban” tartott porontyunk a haveroknál tartott összejövetelen szembesül életében először olyan ingerekkel, amik szinte sokkolják. Szülőként ezért kénytelenek vagyunk segíteni neki olyan barátokat, csoportokat találni, ahol legalább hasonló a hozzáállás, amellett, hogy feldobjuk és megbeszéljük a témát a szülőtársakkal is.

5. Oktatási intézmények. Az óvoda, iskola például olyan kötelező közösségek, amelyek választásában viszonylag szűk a mozgásterünk. Véleményem szerint mára az iskolaválasztás egyik igen lényeges elemévé vált az intézmény infotechnológiához való hozzáállása. Ha tehetjük, meneküljünk tehát az olyan helyekről, ahol büszkén ecsetelik, milyen korán részei az oktatásnak (néhol már az óvodai létnek is) az IT eszközök, vagy maga az informatika tárgy.

Ezzel együtt szinte biztosra vehető, hogy ha kiállunk a 12 éves beavatásunk mellett, akkor lesz konfliktusunk – és nemcsak a szülőkkel, hanem magával az intézménnyel is. Bár az iskolai informatika oktatás önmagában nem fogja kütyüfüggőségbe taszítani gyermekünket, haszna alsó tagozatban erősen kétséges, és hozzájárul a külvilágból érkező nyomásgyakorláshoz.

Próbáljunk meg a témában vitát, megbeszélést kezdeményezni osztály szinten is, aminek eredménye valamiféle olyan közös minimum lehet, amit minden család elfogad és betart. Álljunk elő konkrét javaslatokkal (melynek alapja lehet saját otthoni házirendünk), amikre végül „csak” rá kell bólintani.

6. A „tiltott gyümölcs” jelenség. Ha valamit nagy vehemenciával nem engedünk, azzal csak felhívjuk rá a figyelmet és kívánatossá tesszük. A magyarázat és alternatíva nélküli tiltás tényleg nem jó módszer. De ha kellően kütyümentes és egyéb vonzó alternatívákat tartalmazó otthont tudunk teremteni, fel sem fog merülni gyermekünkben a képernyők utáni vágy, amiről le kéne tiltani. A kiegyensúlyozott, feszültségektől mentes, bizalommal teli családnál nincs jobb védelem a külső hatásokkal szemben sem.

7. Ismerősök és úgy általában a világ, amelyik hülyének néz minket. Nagyon gyakori az az okoskodás, hogy a digitalizálódás elkerülhetetlen folyamat, olyan ár, amivel nem lehet szembeúszni, ezért a szembenállást ne is erőltessük, inkább igyekezzünk a javunkra fordítani, kihasználni az előnyeit. Ha felnőttekről, kész személyiségekről van szó, nagyjából egyet tudok érteni. Senki nem tudja pontosan, hova vezet ez az egész irtózatos sebességű technikai fejlődés, de már sokszor megírtam ezen a honlapon: a megoldás szerintem sem a civilizációból való teljes kivonulás. Optimista vagyok: egy felelősségteljes felnőtt ember képes a technológiát megfelelően használni, hogy az csupán eszköz maradjon a helyes cél eléréséhez. De az úszni még nem tudó gyerekeket ne dobjuk be az áradásba! Tartsuk őket szárazon, amíg lehet, majd tanítsuk nagy odafigyeléssel és türelemmel. Higgyük el, így lesznek belőlük a digitális folyók legjobb úszói!

Ha az írás megnyerte tetszését, kérje Hírlevelemet!

Hivatkozások

  1. Nicholas Kardaras (2016): Glow Kids: How Screen Addiction Is Hijacking Our Kids - and How To Break The Trance. St. Martin's Press, New York
  2. At what age can a child start using a computer? https://www.openeducationeuropa.eu/en/article/At-what-age-can-a-child-start-using-a-computer%3F (Letöltve: 2017. 03. 28.) 
  3. Tolnai Antal (2017): Vigyázz az okosgépekkel! http://www.tani-tani.info/vigyazz_az_okosgepekkel (Letöltve: 2017. 03. 28.)
  4. Bilton, N. (2014): Steve Jobs Was a Low-Tech Parent. https://www.nytimes.com/2014/09/11/fashion/steve-jobs-apple-was-a-low-tech-parent.html?_r=0 (Letöltve: 2017. 03. 28.)
  5. Who Are Famous Montessori Educated People? http://www.dailymontessori.com/montessori-questions-answers/famous-montessori-educated-people/ (Letöltve: 2017. 03. 28.)