Ígéretet megszegni nem szép dolog. Akkor tehát ne is ígérgessünk?

Mielőtt a választ megfogalmaznánk, tisztázzuk, hogy jön ide az ígéret. Úgy, hogy a házasságot megnyitó ceremóniát esküvőnek hívjuk. Az esküvő szavunk pedig az eskü szóból ered. Még tovább fejtve ezt a szóeredeti láncolatot, azt találjuk, hogy az eskü az es (mint esik) igetőből származtatható: esik, térdre esik, leborul valaki előtt, közben ígéretet, fogadalmat tesz (Wenszky, 2012). Az esküvőn tehát megfogadjuk, hogy ezentúl csakis az általunk választott személlyel fogunk házasságban együtt élni.

Amikor válunk, ezt a fogadalmunkat szegjük meg. Még etikusnak is tűnhet, ha valaki azért irtózik az esküvőtől, mert nem szeretne olyanra felesküdni, amit esetleg nem tud/akar betartani a bizonytalan jövőben. Hiszen a házasság egy életre szól! Ki tudja, mi lesz 10, 20, 40 év múlva? Ebben van némi realitás, de biztos, hogy a válás megakadályozására a legjobb módszer a házasság eltörlése?

Mint a legutóbbi cikkben láttuk, a házasság inkább jó dolog, mint rossz. A válást azonban szerintem elég kevesen élvezik. Járhat némi megkönnyebbüléssel, de ezzel együtt inkább a negatív érzelmek dominálnak: elbizonytalanodás, kudarc, elveszettség, magány, düh, szomorúság… a sort még lehetne folytatni. És a lelki nehézségek mellett ott vannak a jogi bonyodalmak, a fájdalmas anyagi következmények és a kiszolgáltatott harmadik fél: a gyerek(ek). Ráadásul minél régebbi a házasság, annál több a lezárandó közös ügy, tehát annál több a lehetőség a konfliktusra is.

De akkor miért válnak el olyan sokan? Ha ez ilyen destruktív, sok szenvedést okozó dolog, egyáltalán miért engedjük (mármint a társadalom, a szabályok)? Régebben, legalábbis európai-keresztény körökben, amikor a házasság intézményét a vallás uralta, egyszerűbb volt a helyzet. A házasságot egyirányú utcaként lehetett leírni: a behajtásról az ember döntött (bár nem mindig maga a házasulandó ember, sokszor a környezete, de azért emberek), a kihajtásról azonban kizárólag Isten – és ő ezt nem engedte. Ma sem teszi.

Csakhogy ma már, legalábbis a világ nagy részén, a házasság már nem kizárólag a vallás intézménye, hanem az államé (is). Az állam pedig kétirányúvá tette az utcát. Az emberek élnek is a lehetőséggel: úgy hajtanak ki-be, mintha nem is életre szóló fogadalomról lenne szó. Ma Magyarországon, ahogyan Európában is, kb. 2 esküvőre jut 1 válás (Monostori, Őri, Spéder, 2015).

Szóval könnyelműbbek, hűtlenebbek (önmagukhoz is) lettek az emberek? Talán igen, de a jelenség lényege szerintem nem ez. Térjünk vissza oda, hogy miért is oly gyakoriak a válások.

Válásra alapvetően azért kerülhet sor, mert bár a házasság elvileg jó dolog, egy konkrét házasság már egyáltalán nem biztos, hogy az. Ha együtt élni valakivel mindent egybe véve már borzasztóbb, mint nélküle – vagy mint esetleg valaki mással, – akkor logikus, sőt, helyes döntésnek tűnik a kilépés.

Ezt az okfejtést követve, nem azért egyre több a válás, mert már szabad, hanem mert egyre több a rossz házasság. Mit jelent a rossz házasság?

Ha azt nézzük, hogy maguk az érintettek mit neveznek meg a válás okának, a következőket találjuk az élmezőnyben: elhidegülés, megcsalás/hűtlenség, alkoholizmus, anyagi gondok, egyenlőtlenség, kapcsolaton belüli erőszak (Pálfi, Sebők, 2013). Mindezen okok szerintem „csak” tünetek.

Az eredeti probléma, hogy nem egyértelmű és nem magától megy, miként kell működtetni egy hosszú távú, életre szóló kapcsolatot. Egy elsajátítandó készséghalmazt kell mozgósítani hozzá.

Az indulásig minden rendben is van: a fogadalmat megtenni manapság rendkívül egyszerű, az esküvői rendezvények köré külön iparág épült ki. A friss szerelmesek is komolyan gondolják, amikor fogadalmat tesznek, hogy hiába látják saját szüleiket, barátaikat, ismerőseiket szétmenni, ők akkor sem abba a 40-50%-ba tartoznak majd, akik a statisztikák szerint válással végzik. De ami ezután jön, arra már nem alakult ki iparág. Pedig lenne mit tanulni. Az általános nézettel szemben, a házasélet nem zsigerből jön.

És az iskolában sem tanítják… Vagy ez nem az iskola dolga? Akkor kié?

Ha már a régi időket szóba hoztam korábban, talán most is megéri. Akkoriban ugyanis egy-egy ember életútjának forgatókönyve már a születésekor meg volt írva. A követendő minta és normák adottak voltak, ha észleltek is több lehetőséget az emberek, azok megvalósítására nem volt esélyük. Viszont ugyanezek miatt egyértelműek voltak az elvárások, valamint az is, hogy mit jelent a jó házasság, és hogy mit kell tenni ennek érdekében. A szocializáció során egyszerűbben és eredményesebben el lehetett sajátítani a férj és a feleség szerepét. Manapság jóval szabadabb a világunk, lehetőségünk van sokféle életút, ezen belül többféle együttélési forma közül választani. Még a házasságra is rengeteg különféle mintát láthatunk (pl. nyitott házasság), amelyek az egyes pároknál jól működnek, míg másoknál rosszul. A számunkra megfelelő életmód és együttélési forma választási lehetőségének, egyszóval a szabadságnak azonban ára van: ez egy hosszabb, bonyolultabb, több tanulást igénylő folyamat, amelyben a sikerek mellett kudarcokat is meg kell tapasztalnunk.

A lehetőség nagyon sokszor csak elvi marad: nincs elég időnk, készségünk, képességünk, mintánk és „mentorunk” ahhoz, hogy kialakítsuk azt a férj/feleség szerepet, ami leginkább illik saját személyiségünkhöz. Pedig a korábban nem is létezett kamaszkornak és fiatal felnőttkornak az egyik legfőbb feladata pont ez volna: saját magunk (identitásunk) és életünk párjának megtalálása.

A 21. századi követhetetlenül gyorsan változó, mindenbe belekapó, de tanulságot semmiből le nem vonó, viszonyítási pontok nélküli, egyre virtuálisabb képernyővilágában valami félrecsúszik a kamaszok és fiatal felnőttek szocializációjában, aminek következménye a rossz házasság és végül a válás.

Továbbra is így gondolom: a válás rossz dolog. Teljesen kiiktatni nem javasolt, mert létezik olyan helyzet, amikor ez a rossz dolog a legjobb. Viszont, ha egy ügyben a legjobb megoldás is rossz, akkor az a legideálisabb, ha el sem jutunk odáig. Ezért a javasolt megoldás: a megelőzés. A megelőzés pedig ez esetben végső sorban megfelelő szocializációt jelent.

A házasságra való felkészülés akkortól kezdődik, amikor a gyermek, pontosabban a baba képes a tanulásra. A szülő, ha akarja, ha nem, minta lesz a gyermeke számára abban, hogy egyedül, vagy társsal éli-e életét és utóbbi esetben milyen módon, minőségben teszi ezt. Nem kell tudni még beszélni sem ahhoz egy picinek, hogy érezze: a családban a kapcsolatokat a tisztelet, odafigyelés, szeretet és elfogadás vagy pedig az elutasítás, tagadás, egyenlőtlenségek uralják.

Az iskolás gyerek is nap mint nap szívja magába, milyen módjai lehetnek a közeledésnek és elutasításnak, a konfliktusok megoldásának, vagy a kommunikációnak. Amit nem tapasztal, az nem is épülhet be.

Később, kamaszként, a szülők hitelessége lesz az egyik kulcspont, ezért lényeges, hogy a felnőttek maguk és mások előtt vállalják-e hibáikat, kudarcaikat is; valamint, hogy vannak-e határozott, következetes álláspontjaik, amiket erősen képviselnek, miközben figyelembe veszik mások álláspontjait is. Kamaszkorban már teret kell engedni a próbálkozásoknak is, hogy a serdülő még védett környezetben megtapasztalhassa, mi/ki való neki és mi/ki nem.

A szülők talán utolsó fontos feladata, hogy képesek-e teljesen elengedni gyerekeiket (a leszakadás hosszú-hosszú folyamat, de jó esetben a gyerek fiatal felnőtt korában véget ér), hogy azok minden szempontból önállóan alakíthassák ki életüket, benne magánéletüket.

A válások gyakorisága a kor előrehaladtával csökken (bár az utóbbi években már az is igaz, hogy egyre nő az elvált személyek átlagos életkora váláskor) (Monostori, Őri, Spéder, 2015), vagyis minél több időt tölt el együtt a pár, annál valószínűbb, hogy még tovább együtt marad. Ennek oka részben az lehet, hogy a sokáig együtt élők megtanulják, az időnként elkerülhetetlenül felmerülő kríziseknek milyen konstruktív megoldásai lehetnek. Persze még a fiatalok sem azonnal válnak el, ha összevesznek az első közös nyaraláson.

A válás is egy hosszú folyamat, aminek utolsó mozzanata több-kevesebb próbálkozás és kudarc után következik be. Az egyre súlyosbodó helyzetből azonban igazából mindig van kiút, amíg a bíróságon rá nem nyomják a pecsétet a válási papírokra. Ha a házasok maguk nem tudják megoldani egyre kuszább problémáikat, külső segítséget vehetnek igénybe, aminek leggyakoribb módja a párkapcsolati terápia, vagy családterápia, ha már gyerekek is vannak és bevonhatóak.

Soha nem késő tehát megtanulni, miként lehet egy jó házasságot összetákolni.

Persze van, amikor már semmi nem segít. Amikor valóban átbillen a mérleg és a válással együtt járó negatívumokat lenyomják a házasság negatívumai. Azt se felejtsük el, hogy rengeteg olyan rossz házasság van, ami mérhetetlen napi kínlódást okoz a benne lévőknek – általában inkább csak az egyiküknek – de mégsem lehet szabadulni belőle. Ekkor jellemzően kihasználja, zsarolja, megfélemlíti az egyik fél a másikat, ezért nem kezdeményezi senki a válást. Vannak tehát esetek, amikor nem hogy elítélni, hanem segíteni kell az eskü alól való feloldást és a kapcsolat lehető legbékésebb megszakítását.

 

Nehéz ennek a témának pozitív kicsengésű befejezést kanyarítani. Sok okosság nem is jut eszembe, csak velősen annyi: egyszerűbb az élet válás nélkül. Ha pedig mégis úgy hozza a sors, jusson eszünkbe Paulo Coelho: „Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más.”

Ha az írás megnyerte tetszését, kérje Hírlevelemet!

Hivatkozások

1. Wenszky Nóra (2012): Mikor lehetett a férj nő? https://m.nyest.hu/hirek/a-hazassag-vilagnapja
2. Monostori Judit, Őri Péter, Spéder Zsolt (2015): Demográfiai portré 2015. Jelentés a magyar népesség helyzetéről. Budapest, KSH Népességtudományi Kutatóintézet
3. Pálfi Zsombor, Sebők Barbara (2013): Válási statisztika. https://prezi.com/t33_8558hq7i/valasi-statisztika-palfi-zsombor-sebok-barbara-2013121/